Prológus

Hello mindenkinek! Talán több mint egy év kihagyás után ismét köztetek. Drága barátosném nyüsztetésére, hogy írjak újra, mert nincs normális Lampsys történet, „papírra” vetettem a gondolataim. Remélem olyan nyitottsággal fogadtok, mint anno, és mindenkinek örömet okozok eme történettel, amibe belevettem Bettet is.

Fogadjátok hát sok szeretettel e történetet és szerény személyem!

Dora

Prológus

Elizabeth szemszöge

Ajánlott zene: [katt]

2011. december 31.-ét írunk. Egymás közt csak „fekete” napként említettük. Tudtuk, hogy a létszámleépítés miatt néhányunknak ma útilaput kötnek a talpára, de azt nem, hogy kinek. Mindenkinek görcs van a gyomrában. Így képtelenség dolgozni, de a kórházban nem tehetjük meg, hogy nem dolgozunk. Én ugyan csak egy nővér vagyok, de ahogy az orvosok, így én sem tehetem meg, hogy ne dolgozzam.

-          Jó napot Mr. Brown! – köszöntöttem egyik kedvenc betegem. Öreg bácsi, de a szíve hatalmas. Nem mellesleg Ő is focirajongó, ahogyan én is.

-          Még, hogy jó napot?! – morgolódik a tévé előtt ülve.

-          Hogy áll a mérkőzés? – kérdezem, miközben rápillantok a korlapjára.

-          Hát éppen ez az, hogy sehogy! – morgolódik tovább. Felnézek én is a tévére és látom, hogy az öregnek igaza van. Az imádott klub nincs ott fejben a pályán. Sorra hagyják ki a helyzeteket.

-          Úgy tűnik ez a mai nap számukra se a legjobb – jelentem ki szomorúan.

-          Liz, drága Liz! Hol van a mosolygós nővérkém? – kérdezi Mr. Brown.

-          Ma van az a bizonyos „fekete” nap. Juttatom eszébe a mai napot. Ahogy kimondom, a hangosbemondó a nevemet kezdi harsogni. „Elizabeth Wright! Kérem, fáradjon az igazgatóhoz!” A gyomrom öklömnyi nagyságúra zsugorodik össze. Hát eljött ez is. Mr. Brown biztatóan megszorítja a kezem, de még az sem tudna felvidítani, ha nyerne a Chelsea.

Veszek egy nagy levegőt, elköszönök az öregtől, és minden erőmet összeszedve elindulok az igazgató irodájába. Ahogy egyre közelebb érek az ajtóhoz, a szívem annál inkább a torkomban dobog. Belépve az irodába a titkárnővel találom szembe magam. Kedvesen rámosolyogok, miközben a sztetoszkópommal babrálok.

-          Már várnak téged – jelenti ki, miközben az ajtó felé biccent.

-          Köszönöm – szólalok meg a bejáratra meredve.

Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Az igazgató negédesen köszön, én leülök vele szemben a székbe és várom, hogy kimondja a végszót.

-          Nézze Elizabeth! Nem kertelek. Sajnos a létszámleépítések miatt nem tudjuk tovább finanszírozni az ön munkáját. Nagyon sajnálom! – teszi még hozzá.

-          Értem! – ennyit tudtam csak mondani.

-          A műszakja nemsokára lejár, de a jelen helyzetre való tekintettel, már most is elmehet. Természetesen kapni fog végkielégítést, amit a számlájára utalunk – ezzel lezártnak tekintette a beszélgetésünket.

-          Értem és… Köszönöm! – ennyi tellet tőlem, semmi több. Se kép, se hang. Motorikus mozdulatokkal elhagytam az irodát.

Az öltözőszekrényemből, amit tudtam a táskámba, a többi holmit pedig egy dobozba pakoltam. Sírni és toporzékolni tudtam volna. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a megannyi végzettség mit sem ér, ha a törvény azt mondja, nincs több pénz. Pedig a nővér végzettségemen kívül van még, fizikoterapeuta, gyógy- és sportmasszőri végzettségem.

Senkitől sem búcsúztam el, mert tudtam, ha búcsúzkodni kell, akkor az a hajszálvékony gát átszakad. Ezt pedig nem akartam.

Romford nem egy nagyváros, nem olyan, mint London, de nem is kicsi. Egy – másfél óra alatt végigsétálsz rajta. Úgy döntöttem, hogy sétálok, most úgy is arra van szükségem, hogy kiszellőztessem a fejem. Elindultam az egyetlen olyan helyre, ahol talán békére lelek most. Az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz, az Charlotte. Általános iskola óta voltunk jó barátok. Árva gyerekként ez csodaszámba ment, ha valakit közel engedtem magamhoz. Talán ezért sem volt még tartós kapcsolatom, és ezért erősítem 29 évesként még mindig a szinglik táborát.

Jól menő klubja volt a belvárosban. Napközben pubként üzemelt, éjszaka viszont átvette helyét a végeláthatatlan buli. Belépve az épületbe, megcsapott a kellemes meleg, a gőzölgő kávé illata. A pultosok ismerősként üdvözöltek, ahogy néhány vendég is. Nem hiába, hiszen sok időt töltök itt. Gyakorlatilag ez a második otthonom. Charlotte szinte a testvérem volt. Úgy ismerjük egymást, mint a tenyerünket. Nem kell megszólalnia egyikünknek sem ahhoz, hogy tudjuk, mi van a másikkal.

Nagyon sok energiát fektetett a klubba barátnőm, így tudtam, hogy most is az irodában van. Meg sem kérdeztem senkit, hiszen tudtam, hogy engem bármikor fogad, így elindultam az irodája felé.

Rövid kopogás után, hallottam is, ahogy elindul az ajtó felé. Valakivel telefonál, gondolom épp rendelést intéz, de amint kinyitotta az ajtót, és meglátott, rögtön elbúcsúzott a vonal túlsó végén lévő személytől…

Charlotte szemszöge

-          Időben leadtam a rendelést, csak maguk elcseszték… engem nem érdekel, hogy nincsenek bent az emberei! Azt ígérték, hogy december 31-én pontban ötkor itt lesz a rendelésem. Lassan hat óra van, az italok pedig még sehol sem – pillantok az órámra, miközben hátra dőlök a székemben. Persze, hogy pont aznap kell a beszállítónak is értetlenkednie, mikor az év egyik legnagyobb buliját szervezem! – Ide figyeljen! Ha egy órán belül nem lesz itt a szállítmány, soha többet nem fog rólam hallani. Azt pedig mindketten tudjuk, hogy rengeteg pénzt hagyok magánál és a konkurenciája sokkal kedvezőbb ajánlatot tett nekem, mint amit maga valaha is tenne… – a rövid kopogást hallva, azonnal felállok és az ajtó felé indulok. Valószínűleg Liz lesz az, bár neki még tart a műszakja. Kinyitva az ajtót, azonnal szemet szúr kezében a doboz és a jól megtömött táska. – Ahogy mondtam, egy órája van. És a kellemetlenségek miatt, ne feledkezzen el a karton whiskyről, amit maga áll. Viszlát!

-          Szia…

-          Édesem, annyira sajnálom! – veszem ki gyorsan a kezeiből a dobozt, majd letéve, azonnal visszafordulok hozzá és magamhoz ölelem. Rögtön sírni kezd, amire a hátát kezdem el simogatni. Nagyon szerette ezt a munkát, tudom. Tartottam tőle, hogy ez be fog következni, de azért reménykedtem benne, hogy nem. Nem is értem, hogy miért pont őt rúgták ki, mivel mindig pozitív visszajelzést adtak róla a betegei, sose volt rá panasz. Nem is tudnék így dolgozni, mint ő, tuti kiakasztanám a főnököm, ráadásul mindig is szerettem, hogy a magam ura vagyok. – Nem lesz semmi baj Liz!

-          Már, hogy ne lenne baj! Nincs állásom, pénzem is alig van – csattan fel, és igazat kell adnom neki. Sose engedte, hogy segítsek, pedig mindig felajánlottam. Túlságosan makacs. – Te is tudod, hogy nem fizettek túl jó, de szerettem ott dolgozni.

-          Tudom, tudom – rengetegszer kérdeztem, hogy miért nem keres olyan munkát, ami sokkal jobban fizet, azonban mindig csak ezt a választ kaptam. Szeret ott dolgozni. Én is ezt mondanám, ha nem az enyém lenne a klub és csak egy pultos lennék, de sose volt jó nézni, ahogyan néha elég nehézkesen tudja kifizetni a számláit és nem hagyja, hogy segítsek. – Kitalálunk valamit, ne aggódj! Ezt is megoldjuk.

Nem mond semmit, csak a vállamnak dől és tovább sír. Jobb, ha kiadja magából, ha hagyom, hogy kisírja magát. Nekem is az volt a legjobb pár hónapja, hogy kisírtam magam és ő ott volt végig mellettem.
Tovább simogatva a hátát, várom, hogy megnyugodjon. Túl jól ismerem, így tudom, hogy nem csak ez a baj, hogy kirúgták… nincs rendben a magánélete, és hiába nem beszél erről, tudom, hogy valahol fáj neki az, hogy egyedül van.

-          Nyugodj meg Elizabeth! Ha nincs más, nálam dolgozhatsz…

-          Már bocs, Lotti, de nem akarok egy olyan elviselhetetlen főnököt, mint te! – húzódik el tőlem, amire szúrósan nézek rá. Csak az a baja, hogy nem akar a legjobb barátnőjének dolgozni, aki szinte már a testvére. Pedig sokkal jobban keresne. – És ne néz így, mert nem hat.

-          De legalább már mosolyogsz!

-          Szeretlek, te dinka nő – ölel újra magához. Biztos el fog még törni nála a mécses, viszont legalább pár pillanatra sikerült elvonnom a figyelmét.

-          Ülj le, hozom Jack bácsit, majd ő megvigasztal – puszilom arcon, majd sietve indulok meg kifelé a whiskyért és a poharakért. Tudom, hogy ezzel nem segítek sokat, de legalább ma estére megfeledkezik arról, hogy kirúgták. – Srácok…

-          Csak, ha ég a klub, akkor megyünk be – mondja mosolyogva Jamie, miközben veszi is elő nekem az üveg Jack Daniel’s-t és a két poharat. Ő a kezdetektől fogva itt dolgozik, mondhatni a jobb kezem. Ha nem vagyok bent a klubban, ráhagyok mindent, tudja, mit kell tennie. – A rendelést kihozzák?

-          Egy órán belül itt lesz – veszem el tőle a whiskyt és a poharakat. Nyugodt szívvel hagyom rájuk a klubot, mivel mind úgy szeretik, mint én, mintha az övék is lenne.

Öt éve nyitotta meg ajtait a klub, de azóta szinte alig változott a személyzet. Szeretnek itt dolgozni és az is igaz, hogy amint megüresedik egy hely, tízszeres túljelentkezés van, amint elterjed, hogy pultost keresek. Végül is ki ne szeretne Romford legmenőbb klubjában dolgozni?
Liz nélkül talán nem is tartanék itt, rengeteget segített nekem mindig. Olyan számomra ő, mint egy nővér, aki mindig vigyázz a kishúgára.

-          Itt is vagyok – valahogy sikerül benyitnom az irodámba, és azonnal meghallom, hogy még mindig sír. – Liz, drágám, ne sírj! Ha voltak olyan hülyék, hogy kirúgtak, nem éri meg, hogy miattuk itasd az egereket. Sokkal jobb munkád lesz, mint volt.

-          Három szakmám van, nyolc évig dolgoztam a kórházban, és erre kirúgnak – valószínűleg napokig fog gubbasztani a lakásán, amit valahol meg is értek, de nem fogom tétlenül nézni. Tudom, hogy imádott a kórházban dolgozni, de biztos vagyok benne, hogy nagyon hamar találni fog új munkahelyet. – A magán életem is katasztrófa, nincs pasim… és még azt sem tudom, hogy mi lett a meccs vége.

-          Lehet, jobb, hogy nem is tudod – mondom halkan, de természetesen azonnal felkapja a fejét. Lerakva a poharakat, felbontom a whiskyt. Várakozóan néz rám, azonban csak odamegyek a mini hűtőhöz és kiveszem a jégkocka tartót. – Kikaptak.

-          A pokolba ezzel a nappal!

-          Tessék – nyújtom felé a poharat, miután öntök bele a whiskyből. Talán jobb is, hogy nem látta a mérkőzést, mert akkor most még rosszabb hangulatban lenne. – Ne is foglalkozz, most ezzel. Keresünk neked valami ruhát, és velem töltöd az év utolsó óráit, meg az újból is párat.

-          Charlotte, nem! Én megyek haza, egészen biztos nem fogok itt maradni – jelenti ki határozottan, még mindig csillogó szemekkel. Legtöbbször nem szokott sikerülni rábeszélnem az ilyenekre, mert túl makacs, de mivel most valószínűleg el fogjuk fogyasztani az üveg tartalmát, tuti sikerülni fog.

-          Majd meglátjuk – mosolyodom el, majd koccintva, egyszerre hajtjuk le a hideg whiskyt.

***

Elizabeth szemszöge

A testem magától követi az ütemet. Lottinak és Jack bácsinak köszönhetően elengedtem magam. Nem érdekel jelen pillanatban semmi, csak az, hogy táncoljak. Charlotte is itt van velem, és ahogy látom, már Ő sem szomjas. De nem is baj ez, mind a ketten elengedtük magunkat, és mindenkit letáncolunk a parkettről.
Pár perc és éjfélt üt az óra. Kezemben egy pohár pezsgő. Most kell fogadalmat tennem. Hát akkor legyen. Megfogadom, hogy nem siratom a nővéri munkám, csak a jövőre figyelek, és nem törődöm mással. Lesz ennél jobb munkám is!
Amint meghalljuk a visszaszámlálást, rögtön egymást keressük Lottival. Miközben visszaszámolunk, körbe nézek. Sok boldog szerelmes pár, akik alig várják, vagy nem várva meg az éjfelet már is egymást csókolják. Kissé elszomorít, hogy nekem ebben még sosem volt részem. Barátnőm látva elmélázásom, nekidől a vállamnak ezzel jelezve, hogy Ő velem van, és ne foglalkozzak most ezzel.

-          Boldog Új Évet nővérkém! – ölel magához boldogan Charlotte. Viszonzom ölelését.

-          Neked is hugicám! Legyél nagyon boldog az év minden napján! – mondom fülébe, mert a hangzavartól csak így tudunk beszélni. – Szeretlek te lökött tyúk! – súgom még neki, majd hatalmas puszit adok arcára. Megpróbálja eljátszani a sértődöttet, de látom, ahogy egyre inkább mosolyba kanyarodik ajka. Majd gyakorlatilag a nyakamba ugrik.

-          Én is szeretlek Miss Komolyság! – ordítja és kacsint egyet.

A nagy Újévi koccintás után nem sokkal már éreztem, hogy nekem mára elég is volt. Szóltam Charlottenak, aki rendes hugica módjára kikísért a klub elé és beültet az ott parkoló taxiba. No, nem mintha magamtól nem ment volna a dolog. De azért jól esett, hogy ennyire vigyáz rám.
A másnap, vagyis inkább az aznap nem esett valami jól. Olyan macskajajra ébredtem, hogy örültem, ha egybe marad a fejem. Miközben kibócorogtam a konyhába aspirinért, hatszor megnyuvasztottam Lottit gondolatban. Tudja nagyon jól, hogy makacs természetem van és nem is vagyok a bulizós tyúk, de ha többet iszok, mint kellene, akkor megtörik a kitartásom. És ezzel ő tisztába van.
El kell mennem tusolni, aztán ledönteni egy bödön kávét, no meg enni valamit. Akkor talán helyre rázódik a testem.

Az újévi fogadalmam már az első nap megbukott. Amint elkezdtem kipakolni a dolgaim a dobozból és a táskámból, eltört a mécses, és éreztem, amint kezdek a gödör legeslegmélyére lecsúszni. Nyolc évnyi munkát csak úgy kidobnak az ablakon. Pedig rám mindig számíthattak, ha valaki lebetegedett, ha tovább kellett bent maradni. Mivel nem volt családom, így az ünnepnapokat mindig én vittem.
Én voltam a család nélküli Liz, aki bármikor behívható. Sosem szóltam semmiért. Mindig csak nyeltem, aztán ennek rendszerint Charlotte itta meg a levét, mert nála robbant ki belőlem minden. És csak egy csettintés a felsőbb hatalomtól és én már utcára is kerültem.

Csak ültem a dolgaim közt és sírtam. Mikor nagy nehezen elapadtak a könnyeim, akkor felálltam és elpakoltam a dolgaim. Ezután rögtön az első dolgom az volt, hogy megkeressem a csoki készletem és bevessem magam a tévé elé, hiszen jobb ötletem nem volt. Bedepiztem, és ez így ment majd teljes három napon keresztül. Arról szóltak ezek a napok, hogy reggel felkeltem, bőgtem egy sort a kávém felett, aztán reggeli, tusolás, majd tévé vagy olvasás, persze csokival megspékelve.
Harmadik nap Lotti törte rám az ajtó majdnem. Már egy ideje tenyerelt a csengőn, mire hajlandó voltam az álmomból felébredni. Pedig nagyon nem akartam, mert ott minden jó volt. De jött az én kis hugicám és felébresztett.

-          Szia – köszöntem neki ajtónyitás után.

-          Jesszusom! Édesem te, hogy nézel ki? – Sosem rejtette véka alá a véleményét. Főleg, ha rólam volt szó. – Mikor mostál hajat utoljára? És a lakás? Mi az, hurrikán söpört végig? – kérdezte. Az igazságot megvallva, tényleg úgy nézett ki a lakásom, mint ahol már évek óta nem takarítottak. Azt hiszem, kissé elhagytam magam. Kérdéseit viszont válasz nélkül hagytam. Nem volt kedvem most a kioktatását hallgatni.

-          Mi járatban erre? – kérdeztem inkább vissza, mint egy témaváltásként betudva.

-          Nos, ami azt illeti, azért jöttem, hogy kirángassalak a depressziós, önmarcangolós gödörből. – jelentette ki, majd előttem bevonult a konyhába. Töltött magának teát és velem szemben leült az asztalhoz. – Hoztam neked néhány állásajánlatot, mert ahogy látom, te még nem jutottál el odáig. – közben elém dobott egy paksamétát.

Ahogy olvasgattam a hirdetéseket, a kezembe akadt egy, aminél nem hittem a szememnek.

-          Te ezt most csak viccnek szántad, ugye? – kérdezem a levegőben lóbálva a hirdetést. Nem más volt, mint a Chelsea futball klub hirdetése, miszerint az orvosi teambe szakképzett ápolónőt keresnek. Charlotte szerintem megbolondult.

-          Most miért? – néz rám meglepve. Ő tényleg komolyan gondolta.

-          Persze… Majd pont engem akarnának felvenni. – mondom neki az okot, amiért kiakadtam. Miért pont egy éppen most elbocsájtott ápolónőt vennének fel egy ilyen elit klubba?

-          Liz, ne csináld már! Meg van hozzá a végzettséged, sőt a tapasztalati időt is túlteljesítetted – kezd bele a meggyőzésembe. – De ha ez még nem lenne elég, a nővéri képzettségeden kívül még van egy sportmasszőri, egy fizikoterapeuta végzettséged is. Szerintem tuti befutó vagy erre a munkára – mondja. – Ja, és ha ezzel nem győztelek volna meg, akkor jusson eszedbe az, hogy vagyok annyira elvetemült, hogy a nevedbe beadom én a jelentkezésed – mosolyodik el magabiztosan. Sajnos ismerem, mint a rosszpénzt, és képes lenne rá. Aduász van a kezében. Ha én nem jelenetkezem, akkor megteszi Ő, de akkor életem végéig hallgatni fogom, hogy mekkora egy nyuszi vagyok.

Be kell látnom, nincs más választásom… ide is be kell adnom az önéletrajzom.